Amikor körülbelül két évvel ezelőtt futni kezdtem, egyetlen célom volt, le akartam győzni önmagam. Elhatároztam, hogy irányításmániás szervezetem (az orvosi szleng erre azt mondja autoimmun) kap egy kijózanító pofont és ha akarja, ha nem – és egészen biztosra vehettem, hogy a válasza egyértelműen egy sikító nem!, kénytelen lesz több havi felkészülésen, majd 21 eszeveszett kilométeren keresztül nekem engedelmeskedni. Edzeni kezdtem, eszetlenül, szakirodalom és edző segítsége nélkül, csak úgy bele a nagyvilágba, nemes egyszerűséggel futottam.
Hogy kerek legyen a történet: mindig utáltam futni. Ha a fitness teremben bemelegítettem, pontosan 8 perc futás után éreztem azt, hogy inkább lőjenek ott helyben agyon, de egy métert sem tovább. És ez a felkészülés során sem sokat változott. Az időtartam és a táv szép lassan növekedett, de az érzés megmaradt.
Aztán néhány nappal az első komoly megmérettetés előtt, ami próbára tehette volna hektikus edzésem eredményét – kiderült, hogy állapotos vagyok és piciny kis babszemem egészségét semmilyen agyament erőpróba kedvéért kockára nem tettem. A verseny számomra elmaradt és közel egy évig a futócipőm is félredobva pihent.
A kislányom néhány nap múlva 15 hónapos lesz. És most már nem az autoimmun “ellen” futok. A motiváció változott, de úgy tűnik az “eszköz”, amivel bizonyítani akarok, ugyanaz maradt – futok, mert folyton szaladok.
Egy örökmozgó kis manó édesanyja vagyok, egész nap a tipikus háziasszonyi teendőkkel küzdök, mosok, főzök, takarítok, bevásárolok, aztán amikor a sor végére értem, kezdem elölről. Feleség vagyok, 9 éve férjem asszonya, aki ennyi idő után is szeretné megőrizni az izgalmat és a szenvedélyt, ezért az előbbi feladatsort úgy végzem, hogy nap végére a körülményekhez képest még fitten és üdén várjam haza uramat. Ápolom a családi kapcsolatokat, figyelek a barátaimra, szervezem a társasági életünk, intézem a hivatalos ügyeket…
Minden nap más, mégis minden nap ugyanaz. Félreértés ne essék, imádom a lányom, ő a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem és az, hogy napról napra láthatom ahogyan a piciny kis bogyóból értelmes, vicces, önmagán már most nevetni tudó, szivacsagyú kislány cseperedik – hát ezt semmiért sem adnám. Ugyanakkor egyre többször ragad magával az a szorongató érzés, hogy a végkimerülésig hajtós napok ellenére is haszontalan vagyok. Ha valaki volt már “csak” háztartásbeli anyuka és ezt a szerepet egy szépen ívelő karrier és napi 16 órában végigdolgozott évek után vállalta magára, akkor talán tudja, mit értek ez alatt. Elkezdtem elbizonytalanodni önmagamban, az értékeimben, abban, amivel a lányom születésének pillanatáig azonosítottam magam. Tudom, hogy most az ő nevelése a “hivatásom” és Isten látja lelkem, a legkeményebb és egyben legértékesebb hivatás, amit az ember választhat, mégis néha elkap a vágy, hogy ne csak anyuka, ne csak feleség legyek, hanem egyszerűen csak én, magam.
Nem tudom, miért gondolom, hogy ezt az érzést a futásban fogom megtalálni, de egyelőre úgy érzem, az a 21 097,5 méter, ami jelenleg (számomra) elképesztő kihívást jelent – adhat valami pluszt, adhat valamit, most kivételesen csak nekem…